Itthon már megszokhattuk, hogy a közönség nem tud ítélni, nem dobál paradicsomot, ha ócska koncertet tolnak az orra alá. Mindenki mindig mindennek örül, nálunk a legnyomorultabb produkció szereplői is a mennybe mennek. Semmiben nem lehetünk annyira biztosak, mint a szar visszahívásában, ugyanis máshová nem hívják meg újra azokat, akik leszerepeltek. De mivel Magyarországon ilyesmi senkivel nem fordul elő, a mocsok, a kutyaütés, a közönség bizalmával való visszaélés, a nagy átverések automatikusan ide pozícionálták magukat. Kiválogattam 2007 legalját.
Kenny Garrett Quartet (X. Jubileumi Jazztergom Nyitó Gálakoncert, július 11.)
A kvartett rossz ridert küldött előzetesen (ebből tudják a szervezők, mi a zenekar számára szükséges technikai felszerelés, mik a megszólalás követelményei), ezért elképesztő hosszan sem sikerült rendesen beállni. Garrett csak az első számban szaxofonozott, de ott sem igazán, mert lement a színpadról a széksorok közé, elégedetlenül csóválta a fejét, majd beült a színpad melletti pihegő sátorba. A többiek kepesztettek rendesen, a főszereplő idővel visszakúszott közéjük, és szintetizátorozott(!) még egy kicsit. Illetve az egyik dal előtt teljesen lekapcsolták az erősítést, így a Bazilika alatti téren megtartott koncert ezen részét egyáltalán nem lehetett hallani. Így játszottak kb. 60 percet, azaz 4 számot. Később megtudtam, hogy Garrett nem volt hajlandó délután a beálláson megjelenni, vagyis a rossz rider okozta galibát meg sem próbálta enyhíteni.
Terje Rypdal (Millenáris, október 17.)
Koncerten valaha tapasztalt legkínosabb élményem, mikor a Millenáris színpadára az utolsókat rúgó beteg Jimmy Smitht egy rokkant kocsiban kigurították. Egyik keze gipszelve volt, a Hammond valamelyik manuálja pedig üzemképtelenül díszelgett. A mester kicsit ütögette a mozgó kezével a hangszert, aztán a maradék 20 percet társaira bízta. Körülbelül ugyanez történt meg a norvég gitárossal is: szegény ember súlyos beteg, mozdulni sem bír és talán a gyógyszerek hatása miatt egy valóságtól elszakadt világban volt. Nem találta a hangokat, az effektjeit össze-vissza kapcsolgatta. Döbbenetes szervezői felelőtlenség!
Nigel Kennedy Quintet: Blue Note Sessions (Művészetek Palotája, március 31.)
Nincs mit szépíteni: Yehudi Menuhin egykori felfedezettje, a klasszikus zene hegedűs fenegyereke egy irgalmatlan nagy faszkalap! Emberünk a jazz felé mindig is kacsintgatott, most a Blue Note post-bop repertoárjából hozott egy egész jó kis kollekciót; mellette lengyel zenészek játszottak, ám összességében nem találtak ki újat. A disco-rappernek öltözött gagyi-punk Kennedy annyira idegesítően rángatózik a számok között, hogy ez a jófejkedő mellverdesés, majd utána az öklök összeütögetése, no meg a szalon-káromkodás elvonják a figyelmet a számokról – a műmájerkedéstől leginkább hányni támadt volna kedvem.
Roy Hargrove Quintet (Művészetek Palotája, „Jazztavasz 2007” – április 30.)
Egy sima kis Davis imitátor, aki azt hiszi, ő a világ teteje. Ezért van egy szaxofonos szólistája is, de ő is hasonlókat gondol magáról. Ketten aztán szépen végigácsorogták a kétórányi koncertet a színpad szélén, hogy a ritmusszekció 12 körös bluesjaiból kerekedjék ki a koncert. Az elképesztő nagyképűség párosodott a pukkasztott semmivel.
Woody Allen & his New Orleans Jazz Band (Papp László Sportaréna, december 27.)
Ezt, ugye, már kibeszéltük. Részletek ITT.
Utolsó kommentek