Szubjektív összefoglaló az év jazz koncertjeiről. A lista kb. 250-300 koncertből merít, így reményeink szerint sikerült a fontos és pozitívan értékelhető koncerteket összegyűjteni (ebbe magyar előadó csak egy fért bele, egy vendégzenész oldalán). A listában talán 1-2 kakukktojás is szerepel, de valamilyen módon azok a produkciók is köthetők a műfajhoz. A listát 5-ös bontásokban közöljük – íme a 15-11. helyezettek.
15. Erik Truffaz Quartet (A38, május 25.)
A svájci trombitás minden felesleges elektronikát lekapargatott zenéjéről, nem voltak az arab nyenyegő énekesek és még azt is vállalta, hogy ő bizony Miles Davis örököse. Erő, humor, ötletek és remek hangszeres játék kavargott a hajó bendőjében. A ráadás a "Je t’aime" volt, a Fender Rhodes-on játszó Patrick Mueller pedig jól szétkapta a hangszerét.
14. Béla Fleck & The Flecktones (A38, január 22.)
A modern bluegrass pápája kettő teljesen más koncertet adott egymás után. Jó hangulat, az olcsó country/bluegrass sémák idézőjelbe tétele, vicces, ám kiváló muzsikusok (pl. Victor Wooten basszusgitáron) és maga a csípőből tüzelő Béla Fleck.
13. Lee „Scratch” Perry (A38, február 9.)
Nem jazz koncert volt természetesen, ám olyan alapvetés Lee Perry munkássága, amely sok jazz muzsikus ténykedését örökre meghatározta. Aki a reggae-t unalmas, sematikus lögybölésnek tartotta, ezen a koncerten valószínűleg betért a raszták közé.
12. Esbjörn Svensson Trio (Millenáris, november 13.)
A trió tavalyi koncertje sokkal jobb volt, de csak azért, mert az új, „Tuesday Wonderland” lemez nem túl anyagerős. Viszont koncerten ilyen precizitást, a legapróbb részletekig kiérlelt produkciót ritkán hallani.
11. Laurie Anderson: Homeland (Művészetek Palotája, június 11.)
Egészen más előadást hallhattunk, mint amit a művésznőtől korábbról ismerhettünk. Lelassult, mikroszkópikusra bontott témák érlelődés közben, hiszen az anyagot először megturnéztatja és csak a tapasztalatokat leszűrve veszi lemezre. Állásfoglalásból természetesen nem volt hiány, a már megjövendölt Armageddon elérkezett, a Bush pedig monnyon le. Ja, és ez a performansz azért jazz, mert Anderson zenésztársai között mindig ott van valaki a legkiválóbb New Yorki downtownból.
Utolsó kommentek