Az idei sziget egyik legnagyobb dobásának tűnő Madness zeneisége és szövegvilága több évfolyamnyi generáció számára adott kiindulási alapot az életben, még az angol munkásosztálytól kulturálisan olyan távoli helyeken is, mint proletár Magyarország. A kérdés csak az volt, hogy mennyire felel meg a mostanra ötvenes tagokból álló zenekar a várakozásnak és a kor kihívásainak, illetve, mennyire bír lázba hozni? A válasz röviden: semennyire. Az alábbiakban öt pontba szedve olvasható az indoklás, az az öt dolog, ami miatt nem szabad ötvenes zenészeknek nosztalgiakoncertezni.
1) Az idő előrehaladtával a popsztárok hajlamosak megöregedni, amely biológiai folyamatnak a fizikumot is érintő része súlyos koncepcionális problémákat vethet fel, főleg a "világ legjobb mozgású zenekarának" kikiáltott együttes esetében. Megfelelő kondíció híján, így, ötven környékén nehéz a világ legjobb mozgását előadni, ha lépten-nyomon az elesés és a szívroham határán imbolyog a művész a mozgást amúgy is nehezítő szinpadi ojjektumok között. Mick Jaggertől és Iggy Poptól személyesen tudjuk, hogy még hatvanon túl is el lehet várni az örökmozgó őserőt, csak ehhez abba kell hagyni a csülökzabálást, és izzadságos munkával fel kell készíteni a testet a produkcióra, ha már egyszer buta módon, a jövőre nem gondolva korábban hagyta elzsírsejtesedni az ember. No ez az, amit csak nagyon ritkán tesz meg a tisztességben és korai népszerűségben megőszült művészlélek, így marad a showelemnek beállított kínos botladozás, amit még az olyan egyéni fej- és kézrángás sem kompenzál, mint amivel Mr. Suggs rendelkezik.
2) Az idő előrehaladtával a művészember hajlamos lassan, de biztosan agyilag eltompulni, amely biokémiai folyamat súlyos koncepcionális problémákat vethet fel a produkció tartalmát illetően. Az agyi folyamat kihat az ember kreatív energiáira, így az a popművészeti produktumában hajlamos tudomást sem venni az eltelt húsz év alatt a világban végbement változásokról. Ez talán még nem fatal error (dehogy is nem!), hiszen a koncertre a régi chrome-os kazetták előbányászásával és végighallgatásával hosszasan készülő nyájas rajongók minden bizonnyal bután néznének egy némi elektronikával megspékelt Our House-ra, vagy egy kicsit áthangszerelt és root reggae-sen újraértelmezett It Must Be Love-ra, hiszen ők mindent pontosan ugyanúgy akarnak hallani, ahogy azt harminc évvel ezelőtt átvettek az osztálytársuktól arra a nyomorult kazettára. De hogy 2007-ben, egy nemzetközi fesztivál Nagyszinpadán minden számnak szigorúan a 70-es évekbeli zeneipari standardoknak megfelelő 3'30'' hosszúságúnak kelljen lennie, teret sem adva bárminemű eltérésnek, spontaneitásnak, rögtönzésnek, vagy ad absurdum improvizált (fertő!) hangszeres szólónak, nos, ez maga a koncertek, a produkció, vagy anakronisztikusan az előadóművészet halála.
3) Az idő előrehaladtával a világ emlékezete is változik: egyrészről erősen kopik, amely összkulturális folyamat szerkezeti problémákat vethet fel a koncert menetében. Az annak idején még megahitnek számító, minden házibulin háromszor lejátszott slágerek mára közepesen jó számnak hatnak, míg a kevésbé ismert dalok teljesen elsüllyednek a kollektív emlékezet memóriavermében. A core rajongók még valószínűleg emlékeznek a legelső kislemez B oldalán ipari-töltelékként kiadott darabra is, de a publikum többsége már csak azt a három, jó esetben négy slágert ismeri, amit. Így külön tudományos igényességgel kell megtervezni a show-t, a megfelelő pontokra a közönség azon részének figyelmét fenntartó számok slágerek elhelyezésével, akik gyakorlatilag csak a Buggy Trousers miatt lötyögnek a koncerten. Ellenkező esetben tétován ásító unalom, és a koncerten megfigyelt, szinpadtól elfele tartó népvándorlási folyamat indul meg az aktus közepe táján, kiváltképp, ha az 1-es pontban leírt problematika is fennáll (márpedig fennáll). Másrészről.
4) Az idő előrehaladtával a világ emlékezetében megszépülnek a dolgok, amely folyamat eredményeképpen a csak kazettákról, videoklippekből és kalóz-koncertfelvételekről rég ismert együttes a szép gimis emlékek, a felfokozott ajánlók, de legfőképpen az eltelt idő hatására must see szuperprodukcióvá nemesedik. Ezzel kapcsolatban csak az az apró probléma merülhet fel, hogy a dolgok különösen szerencsés együttállása szükséges ahhoz, hogy a felfokozott várakozások a találkozzanak a valósággal. Ezt, az itt vázolt kockázati tényezők szerint igencsak magas kockázati kategóriába eső olyan zenekarok, mint például a Madness a legritkább esetben tudják csak létrehozni, amit külön nehezít a fesztivál kontextusa, ahol naponta több fellépő állít referenciapontot show, buli vagy akár fun tekintetében.
5) Az idő előrehaladtával a hajdani rajongók is a természetes öregedés folyamatán mennek keresztül, ami még nem is lenne probléma (dehogynem!), de jó esetben esetben a volt rajongók elmozdulnak rajongáskori tizenöt éves szellemi horizontjukról, és amit annak idején kritikátlanul, ámde artikuláltan voltak képesek üvölteni a Skoda 120L hátsó ülésén, azt nem feltétlenül fogják ugyanolyan beleéléssel megtenni harmincöt évesen. Természetesen az együttessel együtt kopott, nosztalgiába beleszottyadt nyájas rajongókat nem érinti meg a helyzet kínossága, amikor egy negyven éves, kopaszodó családapa próbál House of Fun mozgással ugrálni, viszont ettől még sajnos továbbra is igaz marad: a szellem számára nincsen könnyebben fogyasztható, édesebb, ámde annál jobban amortizáló étel, mint a sehová sem mutató, önmagáért való habosított nosztalgia.
Utolsó kommentek