Előtte azonban még készítettünk interjút a jamaikai felmenőkkel bíró londoni szaxofonos-basszusklarinétossal, ahol kiderült, hogy minden jazzmuzsikusok egyik legértelmesebb tagjával találkozhattunk. Magától értetődő természetességgel beszélt a stílusok keverhetőségéről, a jazztörténet nagyjairól, külön kiemelve Sonny Rollins mérhetetlen, máig tartó auráját - a komoly jazzerek valamiért Rollinst tartják az IDOL-nak.
Aztán egy James Brown nótával már a koncert elején ránk szakította az eget, és még innen is vetetett tovább út. A "Sunny" elementáris, jó húsz perces, körlégzésben bővelkedő előadása hatalmas sportteljesítmény volt, majd a "Body and Soul"-on megpihenhettünk kissé és utána nem volt megállás. Az "Osibisa" keveredett a "Summertime"-mal, a "Take 5" pedig a Wes Montgomery-style gitárt használó gitáros metál-reggae szólójába csavarodott. A ráadásban kicsit meg lett ugráltatva a nagyérdemű, végül a dedikálás következett.
Pine nagy erénye, ahogyan a pop-dalokat soha nem hallott intenzitással alakítja a modern jazz ékköveivé és nem akar túl sokat magyarázni holmi álságos ideológiákon keresztül. Csak kössük össze szépen magunkat a zenén keresztül, oszt jónapot.
A mellékelt képen a tőle ajándékba kapott legújabb lemezére, a "Ressistance" címűre kanyarított dedikálás; mellette pedig kisebb betűkkel az ugyancsak zseniális, brazil mezben pöngető bőgös neve tekinthető meg.
Utolsó kommentek